Mindenkinek
vannak rossz napjai, még a legtürelmesebb embereknél is
elszabadul a pokol néha. Kosárlabda edzőként, bevallom, nálam sincs ez másképp.
Előfordul, hogy falhoz vágom a labdát és felsorolok pár nyomdafestéket nem tűrő
szót, csak úgy magamban, duzzogva és elégedetlenkedve. Aztán mindig beugrik egy
kép, és akarva akaratlan elmosolyodok, lenyugszom: elém tárul egy kosárlabda pálya egy távoli kis
országban, 1568 km-re Gyergyószentmiklóstól, ahol egy törékeny kis nő dobálgatja,
pattogtatja a labdáját órák hosszat, egyedül, csak úgy kedvtelésből,
miközben
egy középkorú férfi 6-szor kiolvassa a napi újságot mellette és mosolyogva,
türelmesen várja őt. Kedvesek számomra, hiszen a barátaim. Megtanítottak
valamire,egy eszenciális dologra, amit elraktároztam mélyen bevésve magamban.
Vandának nagy álma volt, hogy egyszer pályára
léphessen hivatalos mérkőzésen, mivel ez sosem adatott meg neki. Elvittük
magunkkal élete első meccseire:
7
győztes mérkőzés után, a döntőben 2 ponttal kaptunk ki. Lógattuk az orrunkat,
merthát milyen érzés a cél előtt elbukni ?!
Vanda viszont vidáman a nyakamba ugrott
és csak annyit mondott
: “ Köszönöm
szépen! “ Nem értettem...a
földön ültem a kimerültségtől és a sírás kerülgetett, hogy oda lett az arany. Csak
néztem rá értetlenül, aztán megint megszólalt: “Köszönöm, ez volt életem legnagyobb élménye.
Kosarazhattam veletek egy csapatban, igazi kosaras mezben, igazi versenyen.”
Dehát Vanda, nincs meg az aranyérem! “ Kinek kell ?! Én
nem az éremért kosaraztam, hanem mert egyszerűen csak imádok a pályán lenni Veletek” Döbbenten néztem, és
mélyen megszégyelltem magam, hiszen igaza volt. Olyan leckét kaptam, amit egy életre
megtanultam. Köszönöm Vanda, hogy megmutattad mi az alázat és
igazi, őszinte boldogság!
Pár hónapja ismét olyasvalamit mutatott, amit nehéz szavakban kifejezni.
Megalapítottuk a felnőtt női kosárlabda
csapatot Gyergyóban és beirattak minket a Székely Nemzeti bajnokságba (igen, tudtunkon kívül,de nem bánjuk..
köszönjük Köllő István és Hobaj Levente!
). A csapat nagyrészét édesanyák és
egyetemisták alkotják. Első hallásra és ránézésre még mi magunk sem hittük,
hogy tudunk csapatként működni, nemhogy bajnokságban szerepeljünk. Sem anyagi
keretünk nem volt hozzá, sem hitünk, hogy belevágjunk. És ekkor Vanda
fellelkesedve buzdított, hogy de igen vágjatok bele és valahogy megoldódik
minden probléma és adottak lesznek a körülmények.
Igen, mármint
hogy “Ti vágjatok bele..” , hiszen ő Svájcban él, évente
maximum kétszer látogat haza, de mégis ő a csapatunk leglelkesebb tagja. 2
hét múlva írt egy rövidke üzenetet:" Küldtem valamit Nektek, megkérlek finanszírozd belőle az összes
csapattag mezét és útiköltségét a mérkőzésekre".
Azt hiszem, elég hozzáfűznöm
annyit, hogy 18-as létszámot számlálunk csapatunkban. Igazából lehetetlen
mindezt meghálálni, csak megköszönni tudjuk Neked Vanda , hogy ismét feladtad
nekünk a leckét emberségből, önzetlenségből és a sport iránti elhivatottságból.
A kép ismét
előttem: egy távoli kis városka, ahol nincs kosárlabda csapat, viszont van egy kedves kis teremtmény aki minden nap a kosárlabda pályán pattogtatja a
labdáját és türelmesen vár mellette egy férfi, aki újságot olvas és büszkén
figyeli. Mindketten szeretetből teszik.
Viktor Gahwiler
és Boldis Vanda, örökre a szívemben vagytok!
jómagam,
a Csapat és a Vuk Sport Klub nevében hálásan köszönök mindent, amit értünk
tettetek!
barátotok,
Eszter
éppen most, itt, bambulok egy képernyőt s potyognak a könnyeim :) nem hagyma, nem is cigifüst, hanem mert ez olyan de olyan szép :) köszönöm szépen :)
VálaszTörlésmárti
nahat nekem is elakadt a szavam:) Edes vagy Eszter!Vandanak nagyon nagy koszonet jar, de szerintem neked is h igy osszeszeded a csapatot es kitartasz joban roszban!en BUSZKE vagyok arra hogy az "Edzonenim" lehetsz es hogy a Vuk csapatahoz tartozhatok:d
VálaszTörlésBocsanat Andika vagyok csak a Csabi nevevel tudtam irni
VálaszTörlésooooooooooooo édes drágák.. :)
VálaszTörlés