2010. december 11., szombat

Egy barátság margójára.

     Úgy tudtam a barátság szent dolog, azt gondoltam sérthetetlen. Hittem benne, alapoztam rá. Dolgoztam érte, áldozatot vállaltam, tűrtem, örvendtem, boldog voltam, szenvedtem majd ismét boldog voltam. Volt benne öröm, és volt benne bánat is. De a barátság egy szoros kötelék két ember között: átvészel jót,  rosszat, hideget, meleget, vihart, szélcsendet...legalábbis így gondoltam.
A barátok együtt mulatnak, együtt szórakoznak, megbeszélik az élet fontos dolgait. Közösek az élmények, az emlékek, legyenek azok nevetségesek, örömteliek vagy kevésbé vidámak.
      Aztán egyik napról a másikra valami megváltozik. A barátnak családja lesz, esetleg messze költözik. A napi információcsere elmarad, eleinte hetente vagy havonta összefutunk, a végén már csak a telefonszolgáltatónak köszönhetek néhány közös percet . A szoros kötelék meglazul, ingatag lesz. Egyre többször bántjuk meg egymást, fittyet hányva a barátságunkra. Vihar támad a lelkemben, lázadok, izzok a méregtől, de mégis inkább csak szomorú vagyok.
      A vihar után mindig szélcsend következik. Leülünk, beszélünk...úgy, mint régen. Csak a téma és a körülmények változnak. De az érzés már nem ugyanaz. Elméletben ismét a régi jó barátság ébredt fel.
A lemez újra rendesen forog, csak nem azt a dalt játsza, amit kellene.(!)